 |
| Riport |
23 perc a pokolban
„Egy emberi beszámoló arról, amit a gyötrelem helyén látott, hallott és érzett”
Általában az emberek gyorsan elfogadják Istenről, hogy ő mindenkit szeret, majd azt már kevesebben fogadják el, nem csak Isten, hanem Sátán is létezik, s ezzel együtt nem csupán a Mennybe, hanem a Pokolba is lehet kerülni. Azt is nehéz elfogadniuk, hogy nem saját elképzelések szerint kell élni, hanem van egy könyv, amely tartalmazza azokat az információkat, melyben le vannak jegyezve a kapcsolat feltételei Isten és ember között (Biblia).
A Mennyről könnyű édes álmokat szövögetni, milyen fantasztikus életre számíthat a földi halandó, ám azt már kevesebben szeretnék elképzelni, milyen lehet a pokolbeli élet, sőt vannak, akik viccesen azt mondják: ott legalább sok ismerőssel találkozom. Sokan azt is kétlik, vagy éppen tagadják, hogy egyáltalán létezik a halál utáni élet, illetve a halál után van egy más fajta valóság, ami összekapcsolódik az ember földön töltött életének, tetteinek megítélésével. (Ami ráadásul örökké tart, mert ez a másik dimenzió végtelen idejű.) Ehhez persze kell egy abszolút igazság, aki megmondja, mi a jó és mi a rossz. Ezt vagy éppen Őt, az abszolút igazságot szokás Istennek nevezni.
Egy férfiről szól - Bill Wiese ingatlankereskedőről -, aki 23 percre lekerült a pokolba. Megtapasztalása óta elmegy mindenhová, hogy felhívja az emberek pokol létezésére, egy olyan társadalomban, amely nem hisz annak valóságában.
Bill Wiese istenhívő emberként élt feleségével együtt. Ő maga sem tudja megmagyarázni, miért pont ő volt az, akivel ez megtörtént. Egy este lefeküdt, teljesen szokványos nap után, amikor „hajnali három órakor – egyik pillanatról a másikra – egyszer csak azt éreztem, hogy szédítő sebességgel és irányíthatatlanul repülök, majd zuhanni kezdek a föld felé. Egy cellában értem földet, melynek falai durva terméskőből épültek, a kijáratot masszív, rácsos vasajtó zárta le. Meztelen voltam, és ez csak növelte a kiszolgáltatottság érzésemet. Nem álmodtam: ébren és a tudatomnál voltam ezen a különös helyen.”
Rendkívüli hőségről számol be írásában, sokkal melegebb volt, mint amit földön elviselni lehet. Úgy érezte, a kibírhatatlan meleg porrá égeti rajta a húst. Minden erő elhagyta. A cella padlóján feküdve „két hatalmas szörnyeteg” tornyosult felé, majd még kettő érkezett. Három vagy négy méter magasak lehettek, a „gonoszság áradt belőlük” és mély gyűlölettel néztek rá, majd horrorszerű jelenetek játszódtak le. A lények nem emberek voltak, hanem óriási hüllőkre emlékeztettek, azonban emberszabásúak voltak és roppant erősek, ráadásként még borzalmasan büdösek is, s mindaz a szag, amivel az ember találkozik élete folyamán (elhullott állatok, rothadó hús, bűzlő csatorna, romlott tej), mind semmi ahhoz képest, ami áradt belőlük. Saját kínjain túl hallotta az „ordítozó sokaság sikolyait”, ami csontjáig hatolt. Amikor már el tudta hagyni celláját, látott egy nagy kohót (óriási méretűt), amiben a tűz nagy intenzitással égett, s közben az oxigénhiány miatt minden lélegzetért meg kellett küzdenie, a levegőből hiányzott a pára. A lángok között emberi alakokat vélt felfedezni, akiknek a sikolyai hallatszottak folyamatosan.
S, hogy miért történt vele mindez?
Meggyőződése szerint az emberek el sem tudják képzelni, hogy odalent létezik egy másik világ, s ráadásul azok szenvedése, akik idekerülnek, örökké fog tartani. Pokolbeli élményei óta feladatának érzi, hogy felhívja erre az emberek figyelmét.
„Isten azért mutatta meg a poklot, hogy figyelmeztetni tudjalak téged”.
Könyv:http://books.hu/23_perc_a_
Készült róla 1 órás videó:
